Kosztolányi: Esti Kornél 3. fejezet

Vissza-visszatérek kedves Kosztolányimhoz, Esti Kornélhoz. Megunhatalan.

Még mindig Esti

 - egy undorító csókról, a megváltozhatatlanról és a tengerről -

3. fejezet

.................................................................................................................................................................

Esti Kornél egy kalandja a vonaton: a fiatal Esti meg akarja ismerni a világot. Az embereket. A tengert. Nyomasztó utazás az első. A vonatfülkében egy édesanya és annak fogyatékos lánya az útitársa. A narrátor hosszan időz bemutatásukkal. („Abban a másodosztályú fülkében, ahova először nyitott be, csak ketten voltak: egy úriasszony meg a leánya. Köszönt nekik. Az asszony néma főbólintással fogadta ezt, jóindulatúan, de kimérten, mintegy tudomására hozva, hogy a barátságos semlegesség álláspontjára helyezkedik. Ő belenyomorította a hálóba kosarát, s az ablak melletti ülésre telepedett. Szemben vele ült az asszony, az asszony mellett a leány, vele rézsút szemközt.”)

A meleg családi fészekből először kilépő Esti eleinte egy olasz könyvet olvas, de egyre inkább az asszonyt figyeli. Lelki álarcosbálnak tekinti az utazást, s a vonatfülkében összezárt emberekről azt mondja: “Itt az idegen emberek élete mintegy keresztmetszetben - egyszerre és tömörítve - jelenik meg előttünk, akár egy regényben, melyet találomra felütünk valahol a középen.” Otthon, az önképzőkörben “nem megvetendő irodalmi munkássága” áll mögötte, úgy érzi, itt is ezt fogja folytatni.  
Izgatottan figyeli útitársait. Azt gondolja, az élet kaland, az írónak ezt kell lejegyeznie.

Mohón, de nem észrevehetően figyeli az asszonyt. S itt találkozik először az élet megváltoztathatatlan nyomorúságával, amely keresztbe húzza az élet= izgalmas kaland naiv elképzelését.

Az asszony méltósággal viselt fájdalmát, a szerencsétlen lány közeledését. Nem a lány érdekli -  bár csókjától undorodik -  hanem az asszony. Az asszony mérhetetlen fájdalmát, tehetetlenségét, fájdalmában is emberi tartását és a lánya iránti feltétlen szeretetét. A megváltoztathatlanság elviselését.

Esti már nem az élményt keresi. Megérti, hogy nem változtathat mindezen. Az együttérzés az egyetlen, amit tenni tud. De tovább is lép. Itt fogalmazza meg írói-költői hitvallását, irodalomszemlélete miértjét. Azt, hogy – bár segíteni nem tudunk a mérheteen fájdalmon, de irodalmi művé nemesíthetjük. Itt válik a még fiatal gyermek felnőtté. Milyen nagy változás ez Estiben az éjszakai vonatélmény hatására!

“Én írónak készülök – próbálja megfogalmazni az asszonynak. Ha egyszer majd megtanulom ezt a nehéz mesterséget - mert méltóztassék elhinni, ezt tanulni is kell: folyton virrasztani, szenvedni, megérteni önmagunkat és másokat, kegyetlennek lenni önmagunkhoz és másokhoz -, szóval akkor, egyszer talán meg is írom ezt. Nagyon nehéz téma. De engem ilyesmi érdekel. Olyan író akarok lenni, aki a lét kapuin dörömböl, s a lehetetlent kísérli meg. Ami ezen alul van, azt lenézem.”

A próbálkozás gondolat marad, mint ahogy az is, mit válaszolt volna az asszony. A 2 ember arcából minden kiolvasható.

Az is figyelmet érdemel, ami a nyomasztó éjszaka után történik. Estit lenyűgözi a tenger, eggyé válik vele, élvezi hullámait, egyesül a világ e misztikus csodájával. Már nem is gondol útitársaira

“Tudta, hogy ezután nem érheti nagyobb baj. Az a csók és ez az út fölszentelte valamivé….”

Lehet-e ennél jelentősebb hitvallás Kosztolányitól?

Aligha.