Egyszer láttam zsiráfot
(2009)
Túl vagy a tizedik könyveden is, így lassan van értelme az alakuló életmű tagolhatóságáról, hangsúlyairól, értékrendjéről beszélni. Az igazi áttörést a 2004-es Halotti Pompa hozta, úgy látom, ma ez a kötet az életműved centruma. A kritika azonban meglepően keveset beszél az előzményekről, pedig nyilván nem a semmiből alakult ki az a versnyelv, amit ott méltán ünnepeltek. Te hogy látod, hol érdemes a közvetlen előzményeit keresni?
De ha így volt, vagyis ha a szüleid tragédiája ilyen elemi módon változtatta meg a gondolkodásodat és a költői nyelvedet, akkor, felteszem, volt, hogy nem is tudtad kézben tartani, irányítani ezeket a változásokat.
Közben mindvégig azt éreztem, hogy nem én vagyok, aki ír, hanem valami nagyobb erő visz, én csak lejegyzek ezt-azt. Az írás döntően ajándék, ahogy minden tehetség is az. Látjuk ezeket az eseteket, amikor az ember saját tehetségének szolgájává lesz, mert a tehetség önző és kegyetlen. Az a nagyobb erő mutatkozik meg itt is, amely viszi a kezet, viszi az embert. Így történt az is, hogy akaratom ellenére kiszolgáltattam a szüleim véres tragédiáját, és hogy látszólag magam is az együttérzést könyörgő szerepébe csúsztam bele. Alapvetően nem szeretem a sebeimet mutogatni. Ezt csak úgy lehet elérni, hogy nem a valódi sebeket leplezem le, hanem ahogy a koldusok csinálják, nem az igazit, hanem a festett vérzést láthatja a járó-kelő. Az első kérdésedre visszatérve: én úgy látom, hogy persze, a Halotti Pompa írásakor azokat a lírai eszközöket, nyelvet használhattam, amelyekre valamiképpen szert tettem korábban, de a kötet nem csak azokból következett. AHosszú nap el például fontos pillanat volt, de ugyanígy a Mint. Minden. Alkalom. vagy az Ami helyet. ABerlin&Hamlet pedig nem csak időben áll közel a Halotti Pompához.
A Halotti Pompa egy személyes tragédia hatására született, a kötet emlékmű-jellege nyilvánvaló, a mellékletben közölt, a támadás híréről, illetve a bírósági eseményekről, majd a vádlottak felmentéséről szóló cikkek ugyancsak a valószerűséget erősítik. Tudjuk, a kritika az elmúlt húsz évben attól volt hangos, hogy a szerző élettörténetét le kell választani a szövegről és a többi, a te köteted kapcsán azonban ez aligha tehető meg. Talán mert a fikció el sem bírná, hogy valakinek épp karácsony este gyilkolják meg az édesanyját. A versek írása során te viaskodtál-e ezzel a kérdéssel, vers és valóság viszonyával?
Nézd, én egy-másfél évig minden erőmmel azon voltam, hogy ne kelljen erről nekem megalázó módon írnom. Nehéz ezt elmondani pontosan. Valamiképpen azt éreztem, hogy minden, ami akkor történt, a rendőri eljárástól kezdve az eseményt körülvevő és bántó, ám természetes emberi kíváncsiságig mocskos, véres, tisztátalan és mélyen megalázó. Tudod, a gyilkosság után napokig fel sem merült bennem, hogy a falakra és a mennyezetre spriccelt vért, a padlón lévő alvadt tócsákat fel kell takarítani. Lassan fogtam fel, hogy ez az én dolgom. Bármennyire is undorodom tőle, neki kell állnom a felmosóronggyal, a puszta kezemmel. Valahogy ez ismétlődött áttételesen abban is, hogy sokáig hárítottam. Dolgoztam közben a munkahelyemen, írtam is, kritikát, tanulmányt, esszét, operettbe dalbetétet, librettót gyerekoperához, publicisztikát, ami jött. Szóval sokat dolgoztam, mivel nem tudtam aludni, és a depressziótól való félelem miatt kényszeresen dolgoznom kellett. Ugyanakkor nem volt szabad átlépni egy határt, mert a túl sok munka ismét a depresszióba való visszaesés rémével fenyegetett. Édesapám állapota és helyzete, az ő masszív depresszióba szorulása és a méltatlan életkörülményei, amin nem tudtam segíteni, iszonyatos terhet rakott ránk. A félelem és a szorongás, az értelmetlen áldozathozatal keserűsége mérgezte az életünket. Nehéz évek voltak, de közben születtek a leányocskáink, így a rettenetes és a csodálatos összevegyült. Amikor aztán átszakadt az a bizonyos gát, amelyet erőszakkal magam állítottam magam elé, akkor megtaláltam egy nyelvet, amely lehetőséget teremtett a beszédre, amelyben nem kellett a személyességet úgy vállalni, ahogyan a líraolvasók elvárják. A könyv végül, hogy allúzióval éljek, nem a személyesről szól, hanem a szentről. A szekvenciák közösségi éneklésének hagyományát oda nem illő elemekkel töri meg, amelyek néha érintik a személyest, de végül összességében a fikció válik meghatározóvá. Vannak a valóságra ráutaló elemek, azonban magam sem tudom ellenőrizni, hogy azok mennyiben igazak.
Itt milyen elemekre gondolsz?
Például sokáig kényszeresen foglalkoztatott az, hogy megfejtsem a szüleim gyilkosságát. Ezért minden elemét, minden mozzanatát százszor-ezerszer végiggondoltam. Így a Szenteste napját, amelynek hajnalán, két óra tájban, ma sem tudjuk, kik, miért és konkrétan hogyan, agyonverték őket. Édesanyám a szövettani vizsgálat után készült boncolóorvosi szakvélemény szerint talán nem halt meg azonnal, amikor beszakították a koponyáját. A dulakodás közben leeshetett az ágyról, mert a helyszíni fotók szerint a földön találtak rá, az arca összekaszabolva, a szemhéjak hatalmasra duzzadtak. De nem biztos, hogy a dulakodás közben esett le a földre. Az éjjeliszekrényén tartott Mária-szobor a keze ügyében volt, az ágy alatt. Talán azért nyúlt, és úgy esett le. Talán valóban volt még néhány óra a napfelkeltéig, amíg imádkozni próbált Máriához, hogy méltón várja a halált. A szemét elborító duzzanat miatt azonban nem láthatott már ekkor. Jól ismerem a szobát, ismerem a fényviszonyokat. Tudom, hogy az ablak előtt lévő utcai lámpa fénye ekkor még beesett a szobába, épp az ő ágyára. De nem tudom, és nem ellenőriztem, hogy az ágy mellé esve ez a fény még elérhette-e azt, aki ott fekszik. Azt sem tudom, hogy a két duzzadt szemhéj alatt ő mennyit érzékelhet ebből. És persze az sem biztos, hogy ha korábban nem lökték oda vagy nem zuhant az ágy mellé, valóban a Mária-szobor után nyúlt, vagy a szobaajtó felé akart-e menni, ahol a folyosón feküdhetett ekkor édesapám, aki viszont valami miatt nem a felesége felé, a szobába mászott, valószínűleg négykézláb, szintén a látását elborító hatalmas véraláfutásoktól többé-kevésbé vakon, hanem épp ellenkező irányba, a szomszéd szoba irányába. Nem tudhatni, hogy erre mikor kerülhetett sor, még Szenteste napján, vagy másnap, karácsony első napján.
Miért, mikor találtak rájuk?
Este hatóra van, amikor felfedezik őket. Ekkor édesapám a szomszéd szobában a sarokban egymásra halmozott négy szék mögött bújt el. A széklábak között valahogy bekúszott, hátát a falnak vetette. A két szoba egyforma, minden ugyanolyan bennük. Ugyanott van az ablak, ugyanarra néz. A redőny mindkettőn ugyanúgy volt mindig leengedve, négy-öt rés hagyva a redőny felső harmadán. Szentestén és másnap is a délnyugati fekvésű szobákba ezeken a réseken esik be a fény. Mindketten a szobáknak ugyanabban a sarkában, az ajtótól jobbra, a sarokban, arccal az ablak felé helyezkedtek el. Csak a közfal és a halál választotta el őket. Vélhetően édesanyámat kereshette, aki a másik szobában, de ugyanabban a sarokban feküdt holtan a parkettán. Feltehetőleg édesapám talán a sötét vagy talán a szemét elborító hályog, vagy a roncsolódott és bevérzett agy működése, a térérzékelés összezavarodása, a sokk miatt, eltévedt. Ott vacogott egyedül. És talán épp ez, a fűtetlen, hideg szoba mentette meg akkor az életét, hogy aztán még amnéziával közel hat évig feküdjön a fal felé fordulva. Efféle gondolati rekonstrukciók folyamatosan futottak a fejemben, láttam a helyszíneket, láttam őket, és minden helyzetet újra és újra, újabb és újabb feltevések jegyében végiggondoltam. Sokáig morfondíroztam azon, hogy a személyes ügy a kötetben megjelenjen-e. Jó pár változat, elgondolás volt, hol betettem, hol meg kivettem ezeket a részeket. Végül a jegyzetekben a megyei lap anyagai maradtak. A cikkeket, tudósításokat készítő újságíró nem volt hajlandó velem szóba sem állni, hiába kerestem meg. Ma sem értem, mi oka lehetett erre. Azt hiszem, ez a viselkedés volt, amely eldöntötte a kérdést.
Az első megjelenés után két évvel a Hászid Szekvenciákkal kiegészítve, vagy inkább teljessé téve, újra megjelent a kötet, sőt valahol azt nyilatkoztad, készül egy újabb kiegészítés is. Mi az oka ennek a szokatlan eljárásnak, a kötet lezárhatatlanságának?
Félreértés. A kötet le van zárva. Egy vers helye nincs még kitöltve, a záró darabé, a százhuszadik versé. Amikor 2006-ban leadtam a kötet anyagát, még élt édesapám. Akkor halt meg, amikor a nyomdába ment a könyv, ezért már nem volt mód belenyúlni. A Halotti Pompához szorosan kapcsolódik a Míg alszik szívünk Jézuskája. És ennek a játéknak terveztem el 2005-ben az ellendarabját, talán erre utalhattam. Egy purimspielt kezdtem írni. Ezt még nem volt időm és erőm lezárni. De nem adtam fel, szeretném befejezni.
A lezárhatatlanságot úgy is értem, hogy a betlehemes játék, az esszéid és a prózád is a Halotti Pompafilozófiai-teológiai problémáinak továbbgondolását szolgálják. Te egyébként hogyan fogalmaznád meg, mi ennek a problémának a lényege?
Nem egy probléma van, ezért nem is tudom megfogalmazni. Egy tapasztalat van, villanásszerű felismerések, intuitív belátások, egy örvény, amely magával ragad. A Halotti Pompa születése valamiféle sugallatnak köszönhető. Ne vallási jelentésben értsd a sugallat szót. Csupán azt tapasztaltam meg írás közben, hogy vannak nagyobb erők, mint mi, emberek. Ez önmagában persze nem ért felkészületlenül, mivel hívő ember vagyok, és Istenről vannak valamiféle, az átlaghívőkre jellemző, halvány tapasztalataim. De akkor, amikor ezeknek a szövegeknek egy jó részét, nem mindet, de egy jó részét írtam, éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Hogy ki volt velem, azt persze nem tudom. Tudod, a gyilkosság utáni hónapokban otthon, a szobánkban lévő rádió hajnalban megszólalt. Felkeltem és kikapcsoltam. Aztán egy másik nap újra megszólalt. Egy ideig ment ez így. Aztán éjszakára kihúztam a konnektorból. Azt követően többé nem szólalt meg. Ezzel csak azt akartam mondani, hogy a lélek létezik. A világ pedig nem olyan, azt gyanítom, egyáltalán nem olyan, amilyennek a felvilágosodás óta hisszük. A nyelv, amelyet használunk, nem tud arról, hogy a világ egészen más. Ez például egy alapvető tapasztalat vagy inkább belátás volt, de nem tekinthető problémának, mivel a probléma fogalma az egyfajta racionalitás keretein belül végzett nyelvi és logikai műveletek által állítható elő. De vannak olyan dolgok, amelyek ettől a fajta nyelvi gépezettől, amely a felvilágosodás logikai rendjéből következő nyelvi és gondolkodási műveletek eredményeképpen állnak elő, kilógnak. Fel sem tehetők, mint kérdések. Meg sem fogalmazhatók, mint problémák. Szóval az én ekkori megsejtéseim aligha fogalmazhatók meg. De a líra mint nyelv épp annak a tudásterületnek a gondozására irányul, amely nem ebből a világból való, hogy egy evangéliumi taposóaknát helyezzek el ebben a mondatban. Fontos mozzanat ezek közül még, ami ekkoriban lett beláthatóvá számomra, hogy a valóság, amiben mi, a felvilágosult Európában élők hiszünk, ami a legfőbb bálványunk, kultuszunk megdönthetetlen középpontja, ez a valóság két-háromszáz éve még nem létezett.
De az emberi gonoszság, a bűn már akkor is létezett. Amikor a munkáid filozófiai problémáira céloztam, például arra gondoltam, vajon megérthető-e a kegyetlenség mint okozat. Elkerülhető-e? Vagy eleve félreértés efféle konkrétumokat várni a verstől?
Egyáltalán nem félreértés. Mi mást lehetne egyébként elvárni a verstől? Az a félreértés, de roppant káros félreértés, ha a verstől azt várjuk, hogy csak szép legyen. A nyelv költői használata, ha valamire, hát efféle kérdések megválaszolására való. Csak a kereteket, amelyekben a kérdésed feltetted, azokat fogalmaznám meg másként. Az általad használt megértés fogalom ugyanis a felvilágosodás fejlődéselvű gondolkodásába helyezi a gonoszság kérdését, az antropológiai optimizmus jegyében, amely egyrészt az embernek születésétől való morális jóságát apriori feltételezi, másrészt egy szintén optimista fikciót léptet életbe, az egyenlőség jogi értelemben vett teóriáját. Ezek a tételezések a szekularizált világ megalapozása miatt szükséges talpkövek vagy szegletkövek, hiányukban aligha lehetne szekularizált államot, annak jogi és morális rendjét, valamire építeni. Mert végül is, ha meggondoljuk, az emberi világ a szokások, félelmek, vágyak, emlékek és remények furcsa szövedéke. Ez pedig a legkevésbé sem a valóság nevű fikcióra épül, hanem szavakra. Nálunk Európában pedig úgy kétszáz éve a törvények szövegére. Nagy figyelmeztetés volt az, amikor a holokauszt idején elég volt alig száz ember szavazata a törvényhozás házában ahhoz, hogy a felvilágosodás optimizmusa kudarcot valljon, és a racionalizmusa által létrehozott hatékony állam Európában és hazánkban egyaránt, állampolgárok millióit néhány törvénnyel és rendelettel megfossza mindattól, miért a polgári állam atyái, hősei és mártírjai jó kétszáz évig küzdöttek. Amelyeket megrendíthetetlen értékeknek ismert el korábban mindenki. Szóval nagyon vékony és törékeny az a jég, amelyen a modern szekularizált állam és polgárainak léte nyugszik.
Próbálom mindezt a költészeted felől hallgatni: azt mondod, ha a gyilkos belép vascsővel a kezében a nappalinkba, akkor mindez, a liberális demokrácia minden vívmánya nevetségessé válik? De ha így van, mi következik ebből?
Aligha jutott volna eszembe, hogy efféléket forgassak a fejemben, ha nem történik, ami történt. Ha nem azt tapasztaltam volna, hogy illúziók azok a jogok, amelyekben hiszünk; hogy dőreség bízni a törvényben, az erkölcsben, hinni a jó győzelmében. Mert igen, ha a gyilkos betör a nappaliba, mindennek többé semmi jelentősége. A gyilkos lehet ember, de lehet szervezet, lehet akár maga az állam erőszakszerve is. Isten pedig hallgat. Mert Isten csak az emberi szavak által tud beszélni, csak ha az ember hangot ad neki, ha mi kölcsönözünk nyelvet Istennek. Hisz Isten nélkülünk, emberek nélkül, ezen a Földön végtelenül erőtlen és elesett, akárcsak az ő angyalai.
Itt jutunk el a teológiai kérdésfelvetésekig.
Tehát másként kéne gondolkodnunk ezekről a fogalmakról. De hogyan? A jó és a rossz életidegen kategóriák, a világban vegytisztán nem létező dolgok.
Igen, de ez nem nagy felismerés. A víz sem csak jó, a vírus nem gonosz. Az emberek világa sem jó vagy rossz, hanem a kettő vegyüléke. Dante teológiai kézikönyvek alapján költői képzelet világát népesítette be a bűn és a büntetés világával, de ez csak költői fikció. A gyilkos áldozat is, és az áldozat mintha nem puszta véletlenül válna azzá. A jó és a rossz csak a morál elvont világában létezik. A bűn és a bűnhődés közötti kapcsolatot is csak a jog fikciója tartja fenn, egyáltalán nem természettől létezik, és a természetben nem is lelhető fel. A társadalom próbálja fenntartani ezeket a fikciókat, miközben békés és boldog életet élő, matuzsálemi kort megért tömeggyilkosok számtalan esetéről tudunk. A kereszténység és a felvilágosodás alapját jelentő értékek nem antropológiai alapokon nyugszanak. Sajnos, ez nyugtalanító és kényelmetlen belátás. Van viszont egy régi és mélyebb bölcsességet hordozó fogalmom, a Sors, amely persze a morált és a jogot fenntartó fikciókat támadja. A sors magunkkal hozott adottság, ezért az emberek nem egyforma esélyekkel születnek a világra, vagyis nem összemérhetőek. A racionális ész és a teológiai fikció itt megtörik, és csakis az allegóriák maradnak, titokzatos és félelmetes hallgatásukkal. Krisztus olyan jelképe az emberi tudatnak, amely – akárcsak a szentek alakja és kultusza – messze a kereszténység előttre nyúlik vissza. Krisztus vagy a Messiás alakja is hosszú árnyékot vet az emberi kultúra múltjára, sötét mélységeire, onnan közelít hozzánk. De Jézus születése körül éles fordulatot vett. A hit közvetítette Isten-tapasztalat az ember közbejöttével nyer alakot. Isten nem valóság, nem létezik függetlenül az embertől, hiszen az emberi világ alakulása Isten útja a világban. És ezt nem ateistaként mondom, hanem hívőként. És elfogadom ezt a kettősséget, mert emberlétünk nagy titka ennek elfogadása.
Sokat emlegetik veled kapcsolatban a középkor és a barokk költészetének, vallási, gyülekezeti énekeinek hatását. Már az is érdekes, hogy ez utóbbiakban miként találod meg a líraiságot, de talán fontosabb, hogy a barokk és a posztmodern hogyan hozható egy lapra. Hogyan válhatnak a régi a szövegek a modern líra intertextusaivá?
Ha a modernitás szerző körüli felhajtását kivennénk a költői szövegek hatásmechanizmusai közül, akkor kiderülne, hogy a biográfia is csupán egy nagyon erős intertextus, amely olvashatóvá hivatott tenni a kódolt szöveget. Korábban nem egyének, hanem közösségek, jobbára vallási alapon szerveződő közösségek (katolikusok, katarok, husziták, reformátusok, hugenották, zsidók, szombatosok stb.) álltak kapcsolatban a társadalommal. A modernitás az atomizált társadalmi tér megteremtését tűzte ki célul, és mintha minden ezt szolgálná. Az individuum jogi szubjektumként és erkölcsi cselekvőként lép kapcsolatba a közösség helyébe lépő evilági transzcendenciával, az állammal. A polgár kora ez. A polgár háztartásában azonban ott van a személyzet, a cseléd, a dada, a szakácsnő, a kocsis, a kaszinó portása, a bodélyok személyzete. Egy hatalmas tömeg, akiknek a jogai gyakorlatilag korlátozva vannak, a morális rendjén pedig kívül helyezkednek el; ahogy például a kurvák, akikkel szemben sok mindent megengedhet magának a polgár. A köztudatban még ma is érvényben lévő, meghatározó lírai alapfogalmakat, a líraértés rítusait a polgári kor, a romantika alkotói és gondolkodói hozták létre, akik valójában ezt a közönséget akarták kiszolgálni: a polgárokat. A líra fogalma nálunk még mindig ebbe van beragadva. Vörösmarty, Petőfi, Arany, Ady, Kosztolányi ilyen polgárok voltak, akiket cseléd szolgált ki, körülöttük a nők nem számítottak a társadalom életét meghatározó döntésekben; személyzet vette körül őket és rendszeresen eljártak a bordélyba. A mentális minták tovább élnek, a szocializmus sem tudta demokratizálni őket. A barokkra való erős rájátszást jobb híján erősítettem magam is, mert valamiképpen ez alkalmas arra a fajta radikálisan más emberi világ, gondolkodásmód érzékeltetésére, amely az elvek és a gyakorlat közötti különbséget meg tudja jeleníteni. A barokk még a modernitás előtt van, a polgári világ győzelme előtt. Ekkor a líra még a közös emberi tudás görgetője, amelyhez mindig is vonzódtam. Érzésem szerint a Hosszú nap el már kapcsolatba lépett ezzel a hagyománnyal. Én legalábbis tudatosan akartam beépíteni ezeket a pontokat. Azért is fontos a barokk, akárcsak a középkorra való hivatkozás, mert ezek a történelem előtti nyelvet és gondolkodást hordozzák, ahogy a posztmodern a történelem utáni kultúra jelölője lett. Ahol a folyamatszerűség, a felvilágosodás teremtette nagy elbeszélésminták, a nagy allegóriák elvesztették világértelmező erejüket.
De mindez mégis inkább a két világ távolságát domborítja ki, nem?
Nagyon is közel van ez a két világ. A radikális intertextualitás például, amely olyan nagy izgalmat okozott a nyolcvanas években, az ókorban, a középkorban végig, a reneszánsz és a barokk művészetben is alapvető építő elem. Ahogy lenni szokott, valami olyasmit fedeztek fel, ami csupán feledésbe ment egy időre. A polgári világ, a jogi és morális fikciók a második nagy háborúban, legtisztábban a nácik megsemmisítő táboraiban, omlott össze. Amikor a ’68-ban a fiatalok fellázadtak a húsz éve halott világ kétszínű rendje ellen, az erős, nagy hagyományú jelképekhez, allegóriákhoz nyúltak. Az egyik nagyon fontos allegória a Krisztus-alak volt. A példájával tanító, az életét alázattal viselő, és nem saját tulajdonként kezelő létezés egyetemes testvérsége felé nyitották ki a társadalmak gondolkodását. Ez nagyon fontos, hiszen a polgári társadalom mereven szembekerült a világgal, mivel a valóság fogalmával tárgyiasított és céljainak rendelt alá mindent. A ’68-asok mozgalma hatalmas eredményeket ért el, de a napjainkra beérő válságok mutatják, hogy a veszély egyáltalán nem múlt el.
Erről jut eszembe: mikor ettél utoljára birsalmasajtot? Ezt azért kérdezem, mert az egyik írásodban ezt a magyarsággal hozod összefüggésbe – na, ezt például játékosan. A magyarságtémát pedig azért hozom szóba, mert a közéleti megnyilvánulásaid fontos epizódja volt a debreceni Wass Albert-szobor elleni petíciód. Sok ellenséget, de nyilván sok barátot is szereztél a kiállásoddal. A verseidben a közéletben megszokott harsányságnak, személyeskedésnek, indulatosságnak nyoma sincs, ezért lepett meg sokakat az akciód. Miért érezted, és érzed azóta is, más ügyekben, fontosnak az efféle szerepvállalást?
A birsalmasajt személyes hobbi, édesszájú vagyok, ezért a liktáriumok készítésében gyakorlom magam. Ha birsalmasajtot készítsz, sose használj fém eszközöket, csak fakanalat, lószőr vagy műanyagszitát! Újabban eltűntek a boltokból a hagyományos vájdlingok, a bonyhádi márkájú zománcozott fazekak, mert mindenütt csak a gagyi, a többé-kevésbé nemesacél van, de te ne bízz bennük! Szerezz be inkább a piacon minden eszközt. Általában kerüld a szupermarketeket, csak kipróbált termelőtől vegyél alapanyagot. De ami a kérdésed lényegét illeti: szegény Albert von Wass-sal semmi bajom. Az ügy pedig úgy kellett nekem, mint púp a hátamra. És félreértés ne essék, a petíció nem írói munkásságom része, ahogy mondani szokták, ironikusan. Állampolgári feladat, társadalmi felelősségvállalás miatt tettem. Túl bonyolult az ügy, és nem szívesen beszélek róla, a Lettrének leírtam részletesen; akit érdekel, ott megtalálhatja. Csak azt nem kalkuláltam be, hogy Wass szélsőjobbos ikon. Azzal sem számoltam, hogy a média nem gondolkodik. Nekem semmi problémám nincs azzal, hogy szobrot állítanak Zámbó Jimmynek vagy Wass Albertnek, hiszen ők a tömegkultúra ikonjainak. Legyen! A döntéshozatal módját, a szakma megkérdezésének hiányát kifogásoltam, a napi politikai haszonszerzést, mely a kultúra szétszakítását, rombolását eredményezi. De nem vettem figyelembe, hogy lehet épp ez is politikai cél. A szellemi hagyomány megalázása is lehet cél, hisz sajnos ennek is vannak előzményei a magyar politikában.
Más írásaidban a „szembenézést” hiányolod. Kertész Imre esszéiben bukkan fel sokszor ez a fogalom, ő a holokauszt következményeivel való szembenézésre érti ezt – de te minta kiterjesztenéd a fogalmat a személyes múltra, ’56, ’68, ’89 feldolgozatlanságára is.
Igen, mert a tévedéseknek, a hibáknak sajnos mindig vannak következményei. Ezért ma azt halljuk hazánkban, hogy ne beszéljünk egymással, ne keressünk közös célokat. Nektek ott van Imre Kertész Berlinből, nekünk itt van Albert Wass Floridából; nektek Károlyi, nekünk Teleki; nektek Ságvári, nekünk Mannsfeld stb. Ti bezárkózóak vagytok, mi nyitottak, ti csak a sérelmeket látjátok, mi a jövőt, stb. Ez is arról szól, hogy csak egyféle igazság létezhet. És nem is kell keresni a nemzeti közepet, nem kell a másikat meghallgatni, elegendő démonizálni. A személyes és a közösségi múlt elmismásolása a politikai megosztottság fenntartását célozza. A gyűlölet felkorbácsolásának terepe. Ezen segítene, ha tudnánk beszélni saját hibáinkról, tévedéseinkről, netán bűneinkről is.
Hadd kanyarodjak vissza oda, hogy mindezek közül, „egy gyilkosság mellékszálai” közül mi az, amit inkább esszében, prózában, drámában tudsz elmondani, és mi az, amit csak versben.
A versnyelv, szemben a többi műnem nyelvével, nem személyes, hanem erősen műfajfanatikus beszéd, az egyik legrégibb tudásterülettel foglalkozik, amelynek a hagyományrendje ezért végtelenül konzervatív, zárt és kevéssé tűri a személy esendőségét. A líra olyan tudásterületről tudósít, amelyet a tudományok nem tudtak elhódítani tőle. Van valami elemi, mással nem helyettesíthető tudás, amely csak a versbeszéd segítségével mondható el. A líra az ember esendőségét nagyon bensőségesen mutatja fel, de sosem egyéni, hanem mindig közösségi üzeneteket fogalmaz meg. A bűnről például a hászidok tudása pontos és életszerű, az ezzel kapcsolatos sejtéseim próbáltam a Halotti Pompa harmadik könyvében valamennyire körülírni. A vers erre minden másnál alkalmasabb. De a tervem csak részleges eredménnyel sikerült, mert mindez belterjes és nehezen felfogható nyelven mondható csak el. De a hászidok a világban létező rosszról, és Istenről is sokkal pontosabb ismeretekkel bírtak, mint mi. Ez persze nem a felvilágosult Európa szája íze szerint való.
A költészeted nagy újdonsága a tragikumról való beszéd iróniamentessége. A kilencvenes évek magyar költészete szinte kizárólag a játékról, a nevetésről, a könnyedségről, illetve az újraírásról, a travesztiáról, vagy épp az irónia mindenhatóságáról szólt. A munkáid mintha erre is választ adnának: mégis csak van olyan versnyelv, melyen ma is lehet a fájdalomról, a megaláztatásról, a kitaszítottságról írni. Kritikusként is olvasója és értelmezője vagy a kortárs irodalomnak, egyet értesz a költészeteddel kapcsolatos megállapításommal?
Azzal igen, hogy az elnehezült, halálkomoly és álságos magyar költői hagyomány kanonizált értékrendjén belül végrehajtott „rendszerváltás” épp olyan felszabadító újdonság volt, mint a politikai rendszerváltás körüli reménykedés, bizakodás és szellemi érdeklődés. A kép sosem volt azonban olyan egynemű, hogy a néha vicceskedésként félreértett iróniát ne kísérte volna – akár ugyanannál az írónál is – a költői tétek tudatosítása. Magam is azok közé tartozom, akik ilyen értelemben nem voltak előzékenyek az olvasóval, nem jópofiztak. De ahogy a rendszerváltás is keserű szájízt hagyott maga után minden nemzedékben, a lírai beszéd is jobbadán elkomorult. És ez a tünet elszomorító, mert közben a megalázottak egyre növekvő tömege válik némává, veszíti el az önmagát artikulálni képes nyelv adományát. Magam azt hiszem, hogy a művészeteknek a társadalom kérdéseivel aktív és kreatív módon kell foglalkozni; a jó művek egyébként óhatatlanul ezt teszik. Nem kell ehhez petőfieskedni vagy petriskedni, még csak szociográfiákat sem kell írni. De ez nálunk nem természetes. Ezért volt jelentősége, és a rendszerváltás után kicsit túl is lett hangsúlyozva, hogy az író írjon, a költő költsön. Csak közben az nem lett elmondva, hogy ha az író szakmáját jól és becsülettel műveli, akkor is „forradalmár”, ha becuccol az elefántcsonttoronyba, lásd Esterházy, Flaubert, etc.
Újabban prózaszerű verseket írsz, társadalmi problémákról is, a Parnasszus egyik korábbi számában például a Zsanett-ügyre reflektáltál egy ilyen szöveggel. Lehet, hogy közélet és költészet mégis összeérhet?
Mindig az élet van előbb, aztán jön az irodalom. És mivel nincs élet nélkül irodalom, ezért az élő nyelv mindig az életet értelmezi. A Zsanett-ügy sokak érdeklődését felkeltette, szenvedélyesen foglaltak mellette, illetve ellene állást. Nekem Bagdy Emőke szakmai és erkölcsi tekintélye hitelesíti a mellette állást foglalók pozitív energiáját. Bagdy Emőke kiállása azért is hangsúlyos, mert ő szakmai véleményének semmibe vétele után lemondott az igazságügyi orvosszakértői pozíciójáról, hogy efféle nyílt törvénysértéseket elkövető igazságszolgáltatáshoz ne adja többé a nevét. Ezek nagyon súlyos szavak. Ezek a szavak hazai demokráciánk állapotáról ítélnek. Tünetekről beszélnek, arról, hogy hazánkban nem működnek a demokrácia intézményei, csak formálisan léteznek. Arról, hogy súlyosan előítéletes, tehát antidemokratikus mentalitású társadalomban élünk. A demokratikus minimum hiányzik azokból az emberekből is, akik a demokrácia kitűntetett intézményeinek működéséért felelősek. Az lepleződik le ebben az allegorikussá vált történetben is, hogy hazánkban a felszín alatt megmaradt valami nagyon archaikus: az emberek és a funkciók között nem szokás különbséget tenni. Az individuum és az általa a társadalmi intézményrendszerben betöltött funkció között képtelenek vagyunk gyakorolni a távolságtartást. A jogérvényesítés demokratikus minimuma az elfogulatlan vitát feltételezi. Ez a rossz hagyomány személyiségtorzulásokhoz vezet, az emberek többsége nem saját életét éli, hanem abnormális pszichés tüneteket produkál, alkoholizmust és öngyilkosságot, irigységet és gyanakvást, sértettséget és gőgöt stb. Minden területen kontraszelekció és jogfosztás a gyakorlat. Az agresszív gyűlölet és a sunyi megalázottság vegyüléke érezhető, figyeld csak meg, bárhol jársz. Pedig a megoldás egyszerű lenne: tisztelet a másik iránt, tisztelet a munka iránt, tisztelet a képességek iránt, vagyis a sors fürkésző elfogadása és megértő alakítása.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése