“…a
szent New Yorkba, ahol várt a főpap… Ott találkoztam először Osvát Ernővel.
Sötét sarokban ült egy kávéházi márvány asztal mellett, asztalán nagy rongyos
papír boríték, írásokkal tele, a körülötte lévő székeken hetven újság, angol,
francia, német (egész Európa minden ifjú tehetségét számon tartotta), e célból
inspekciót tartott éjjel-nappal, rossz fogaival harapva a szivart s odaadó
szemekkel falva a betűt. Hallatlan udvarias volt, nem egy társaságbeli úriember
udvariassága, egy apa gyöngédsége, aki fogadja a megjött fi út…
Nagy pápaszeme volt s már deresedett, kévékben kefélte fel a hajak ezüstjét, mintha ezüst termett volna magas homlokán. Nézett s mosolygott. Soká nézett s nem szólt, csak megfi gyelt a pápaszemén át s valami rögtön buggyant bizalom, valami együtt fakadt közös titok, valami egymásra találtak ősismeretsége volt azonnal jelen.
Még meg sem szólalt. Már megelőztem. Zsebembe nyúltam s odaadtam az új írást. El voltam szánva, hogy ha a régit „levágja”, ezt nem kapja meg, de a lénye rögtön lefegyverzett s már a másikat, a többet, jobbat adtam neki magamból. Fölvillant, felragyogott a szeme, szinte kigyúlt s karvaly horgas ujjakkal, egy morfinista szenvedélyével vette át az új dózist s már olvasta, leakasztotta füléről a szemüveget, hogy jobban lásson s közben olvasta. Az írás valami nagyon mulatságos történet volt, odalestem, kíváncsian, elmosolyodik-e, élvezi-e?… Az arca feszült volt, görcsösen feszült, minden idegszál, minden izom megfeszült rajta, – a szeme kidagadt, a szemüveg lencséjén túl fantasztikusan kidagadt, vámpír szemek, kis arany karika, nagy fehér gömbök, mohó falánk, meredt szemek… izzadt az arca s vibrált olykor, a túl feszült idegszálak remegtek meg néha arcizmain… Mint egy nagy kielégülés után, lankadatlan lélegzett föl, hogy befejezte. Rám nézett, komolyan, élesen… S én, akinek az írását ez napig mindenütt visszaadták, ugyanolyan komoly, harcos, vad lázzal néztem vissza rá. Akkor levette a szemüvegét s letette az asztalra. Benyúlt a zsebébe s azt mondta kurtán: – Kedves barátom, engedje meg, hogy az előbbi írását kicseréljem ezzel. Elém tette a régit s zsebre vágta az újat. A régi elbeszélés egy volt a sok közül, ami eltűnt sok írásom bozótjában, az új, az a Hét krajcár volt.” (Móricz Zsigmond: Osvát Ernő, a Nyugat szerkesztője. Nyugat 1923/11–12. Felolvasta az író az Osvát Ernő tiszteletére rendezett vígszínházi irodalmi délutánon.)
Nagy pápaszeme volt s már deresedett, kévékben kefélte fel a hajak ezüstjét, mintha ezüst termett volna magas homlokán. Nézett s mosolygott. Soká nézett s nem szólt, csak megfi gyelt a pápaszemén át s valami rögtön buggyant bizalom, valami együtt fakadt közös titok, valami egymásra találtak ősismeretsége volt azonnal jelen.
Még meg sem szólalt. Már megelőztem. Zsebembe nyúltam s odaadtam az új írást. El voltam szánva, hogy ha a régit „levágja”, ezt nem kapja meg, de a lénye rögtön lefegyverzett s már a másikat, a többet, jobbat adtam neki magamból. Fölvillant, felragyogott a szeme, szinte kigyúlt s karvaly horgas ujjakkal, egy morfinista szenvedélyével vette át az új dózist s már olvasta, leakasztotta füléről a szemüveget, hogy jobban lásson s közben olvasta. Az írás valami nagyon mulatságos történet volt, odalestem, kíváncsian, elmosolyodik-e, élvezi-e?… Az arca feszült volt, görcsösen feszült, minden idegszál, minden izom megfeszült rajta, – a szeme kidagadt, a szemüveg lencséjén túl fantasztikusan kidagadt, vámpír szemek, kis arany karika, nagy fehér gömbök, mohó falánk, meredt szemek… izzadt az arca s vibrált olykor, a túl feszült idegszálak remegtek meg néha arcizmain… Mint egy nagy kielégülés után, lankadatlan lélegzett föl, hogy befejezte. Rám nézett, komolyan, élesen… S én, akinek az írását ez napig mindenütt visszaadták, ugyanolyan komoly, harcos, vad lázzal néztem vissza rá. Akkor levette a szemüvegét s letette az asztalra. Benyúlt a zsebébe s azt mondta kurtán: – Kedves barátom, engedje meg, hogy az előbbi írását kicseréljem ezzel. Elém tette a régit s zsebre vágta az újat. A régi elbeszélés egy volt a sok közül, ami eltűnt sok írásom bozótjában, az új, az a Hét krajcár volt.” (Móricz Zsigmond: Osvát Ernő, a Nyugat szerkesztője. Nyugat 1923/11–12. Felolvasta az író az Osvát Ernő tiszteletére rendezett vígszínházi irodalmi délutánon.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése